Elérhető élményautók. Ekkor még megvolt a japánok becsípődése, hogy sportkupét aránylag elérhető áron gyártani jó üzlet! Nem volt olyan cég a felkelő nap országában, ami ne kínált volna sportos modellt. Soroljam? Toyota Celica és Supra, Honda Integra és Prelude, Mitsubishi Eclipse és 3000GT Nissan 240SX és 300ZX, Mazda MX-3 és MX-5, RX7.

De az európai konkurencia sem ült a babérjain, csak néhány példa: Opel Calibra, Peugeot 406 kupé, Alfa Romeo GTV, Fiat Coupe, Volkswagen Corrado. Ma szinte csak a Toyota GT-86 hoz némi reménysugárt a szintén kitartó Mazda MX-5 mellett.

Brutális szuperautók. Mára az ezer lóerő körüli hiperhibridek jelentik a csúcsot, a maguk végtelenül bonyolult, de kezelhetővé szelídített erőműveikkel. Ellenben mi volt akkor? Mclaren F1, Jaguar XJ220, Dodge Viper! Ezekben minden apró hiba instant életveszélyt hozott, nem volt a háttérben egy állandóan tapadást figyelő számítógép, ami megmentett az utolsó pillanatban.

Őszinte közvetlenség. Nem kellett parasztvakító hat menüből állítható üzemmód, ami meghatározta, hogy az autó hogy harap a gázra. Ha volt erő, akkor az mindig ott mocorgott, nem lehetett elküldeni a sarokba, kukoricára térdepelni. Ma már hiányzik ez a nyers őszinteség, az állandóan figyelő elektronikus őrangyalok elrántják a kormányt, beletaposnak a fékbe, elveszik a gázt, de főleg elveszik az élményt.