Nos, a nyolcvanas években vajmi igényünk volt az internetre, az okostelefonra, a tabletre, az applikációkra, hiszen nem is léteztek abban a korban. Mással és máshogy kellett feltalálnunk magunkat. A felhozatal jóval szegényesebb volt, de ez azt jelentette, hogy jobban használtuk azt a néhány dolgot is, amink volt. Egy-egy játékhoz még játékra sem volt szükség. A gumizáshoz elég volt néhány méter kalapgumi, az ugrálókötelezéshez csak egy ugrálókötélre volt szükség. Más játékokhoz pedig elegendő volt egy tollra, vagy ceruzára, valamint egy lapra.

Vettünk egy üres lapot, magunk elé fektettük, megpróbáltuk megfelelő számú oszlopra bontani a lapot, amelyek legfelső sorába került a következő egymás után: ország, város, fiú, lány, növény, állat, tárgy. A sort akár még bővíteni is lehetett.

Ha megvoltunk ezzel, akkor az egyik játékos belekezdett az ábécé magában való mormolásába, majd a másik játékos váratlanul lestoppolta. Ahol éppen tartott az ábácében, az adta meg a kezdőbetűt. Ha ez a "k" volt, akkor ezzel a betűvel kellett országot, várost, stb. írni a lapra a megfelelő oszlopba. Aki leghamarabb kész volt, az lestoppolta a játékot, vagyis akkor a többieknek is be kellett fejezniük az írást, még ha nem is jutottak a végére. A másokéval megegyező szavunk érhetett pontot, de ha nehezíteni akartunk a játékon, akkor csak azok a szavak értek 1-1 pontot, amelyek másoknál nem szerepeltek. Ez már csak azért is jó volt, mert arra törekedtünk, hogy minél érdekesebb szavakkal rukkoljunk elő, hogy még véletlenül se egyezzenek azok társaink lehetséges szavaival.

Kiváló lehetőség volt ez a játékos szókincsfejlesztésre. Olykor elgondolkodtunk azon, hogy egy-egy szó létező-e vagy sem, így még utána is jártunk, fejlődtünk, kutattunk.

Ez a játék még ma is megállja a helyét, akárcsak az amőba vagy az akasztófa.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!

Tartalom: szodasszifon.co.hu | képek: pixabay.com